Tombol a nyár – szó szerint. Ma, amikor ezeket a sorokat írom, éppen 40 fok körül van a napi csúcs, és éjjel sem megy le 25 fok alá. Valahogy ez gyerekkoromban nem így volt, jut eszembe ilyenkor. Előadásaimon mindig elmondom, „akkoriban” „minden” „más” „volt” (meglepő…): a maihoz képest minden sokkal lassabb volt, már-már unalmasnak tűnően vontatott. Így az én nyaraimban alig volt TV (mivel nem volt adás), nem volt kütyüzés (mivel akkor még fel sem találták), de volt sok biciklizés, tábor, utca-gyerekezés, és olvasás. Nyár egyenlő volt az olvasással. Sőt: volt olyan év, amikor naplót írtam. Mindig leírtam, hogy aznap mi történt, mennyit úsztunk az edzésen, mit olvastam és legfőképpen: mi volt az ebéd és hány fok volt. És szinte alig volt olyan nap, amikor 30 fok felett volt a hőmérséklet. 28-29 napi csúcs már igazi nyári napnak számított, 30 feletti napok voltak a ritkaságszámba menő kánikula. És hetente egyszer legalább jött egy nagy vihar, sok eső, és elment az áram, vettük elő a gyertyákat…
Na de elég ebből a „bezzeg az én időmben” dumából, hiszen most már a 30 fok az enyhülés, és valahogy úgy tűnik nekem, az idei nyáron talán egyszer esett az eső… úgyhogy nincs mást tenni, mint valami árnyékos helyen olvasgatni. Ez legalább számomra megmaradt: nyár és olvasás.
Így arra gondoltam, ajánlok egy-két könyvet azok közül, amiket idén olvastam. Az első egy habkönnyű, igazi generációs história: a Csengetett, Mylord? szenzációs filmsorozat folytatása: „James és Ivy – Panzió a tengerparton” című regény.
A történet csak annak mondd bármit is, aki követte a sorozatot – de hát van-e olyan kis hazánkban, aki legalább egyszer nem nézett meg egy részt ebből a kultikus angol sorozatból? Aztán vagy örökre megszerette, vagy fel nem foghatta, hogy mit tud ezen nevetni bárki is?
A könyv ott folytatódik, ahol a sorozat utolsó része befejeződött: James és Ivy megnyitják közös panziójukat Suttogó Pálmák néven. Természetesen se közel, se távol egyetlen pálmafa sem, és a tengerpart is elég messze van, így a panzió nem igazán nevezhető sikeresnek. Ebből a helyzetből indul el a történet, ahol az első fejezetben James a bankigazgatótól próbál hitelt felvenni, amit természetesen nem kap meg. És ki oldja meg a problémát? Ki más, mint Ivy – persze olyan Ivy-san. Nemsokára aztán feltűnik egyik személyes kedvencem, „az finom lesz” Mabel, akinek meghalt az öregje, így nincs hova mennie – elszegődik hát a panzióba. Jön majd Henry is, aztán egy megfelelő pillanatban megjelenik Ms. Poppy, hogy újra összekuszálja a szálakat…
Sajnos a könyv közel sem annyira vicces, mint a sorozat, talán mert hiányoznak az igazi nagyágyúk: Mrs. Lipton, Mr. Stokes vagy Lady Lavender. Vagy talán mert a színészek annyi mindent adtak a sorozathoz, hogy anélkül mit sem ér a történet? Nem tudom, de olvasás közben sokkal többet nosztalgiáztam, mint nevettem. Aki nézte a filmet, annak így is-úgy is felüdülés lesz a könyv, ami minden, csak nem elmélyült irodalmi kihívás, sokkal inkább egy könnyed, nyári csacskaság. Nagyképű James-szel, akiért még mindig döglenek a nők. Önmagára találó Ivy-val, aki még mindig odavan a jóképű lakájért. Mabel-lel, aki hozza a formáját. Középpontban a panzióval.
Robin Carr és Roy Gould: James és Ivy – Panzió a tengerparton
Helikon kiadó, 2024.
299 oldal
4,499 Ft
